Kystriksveien parti út
A Trondheim és Bodø közötti szakasz talán az egész túra legszebb része volt. Az RV17-es Kystriksveien-nek is nevezett parti út nem véletlenül közkedvelt úti célja a szelíd motorosoknak és a lakóautóval utazóknak. Persze ők nem tudják azt, amit mi: az út kerékpárral a legnagyobb élmény. Amit azért nem adnak olyan könnyen.
Trondheimet elhagyva először még nem volt olyan izgalmas a táj, ellenben a tempót jól meghúztuk, első két nap 141 és 136km-t tekertünk, mire elérkeztünk az igazán vadregényes részekhez. Harmadik nap már többször meg kellett szakítanunk a biciklizéseket, méghozzá a szigetek közötti kompozások miatt. Ezek több okból is nagy élményt nyújtottak. Egyrészt a kompjáratok által a forgalom úgy nézett ki az úton, hogy 55 percig csak a miénk volt az egész országút, a maradék 5 percben pedig szinte egy konvojban elhúzott mellettünk egy hajónyi autó, motoros és lakóautó. Másodszor pedig jól estek a rövid kis hajóútnyi pihenők. Egyszer az egyik ilyen hajózásunk alkalmával Nándi megleste előre a hajók menetrendjét a kompon. Szerencsénkre, mert így tudtuk meg, hogy ha leszállás után 55 perc alatt megtesszük az előttünk álló 19km-t a következő hajóállomásig, pont elérjük az utolsó előtti kompot, és nem kell órákat várakoznunk. Ez amúgy nem lett volna nagy teljesítmény, de két kemény nappal és az aznapi 120km a hátunk mögött, plusz a csomagokkal a bringákon már nem volt olyan egyértelmű, hogy meg tudjuk-e csinálni. Persze megpróbáltuk!
Elsőként hajtottunk le a hajóról, és rögtön őrült vágtába kezdtünk. Elég komoly szembeszelünk volt, de egy percig sem jutott eszünkbe, hogy feladjuk. Tűzött ránk a Nap a tenger felől, és gyönyörű hegyek lábainál tekertünk végig a parton. Ráhajoltam a kormányra, hogy kisebb legyen a légellenállásom, és mindent beleadtam. Nándi végig kitartóan jött a szélárnyékomban, elég volt csak oldalra lepillantani az árnyékainkra, és láttam, hogy szorosan a nyomomban van. Balra a tenger, jobbra hegyek, mi pedig suhanunk a kis aszfaltsávunkon. Közvetlen mellettünk, a sziklás hegyek előtti keskeny sávban elterülő mezőről munkagépek szedték bálába a takarmányt. Nem sok megművelhető terület van az országban, minden kis talpalatnyi sík részt megművelnek a norvégok.
5 perccel a hajó indulása előtt fékeztünk le a jegyeladó előtt, aki elismerően bólintott ránk. Tudta, hogy mennyi időnk volt az előző hajótól ideérni, látta rajtunk, hogy kihajtottuk magunkat. Örömittasan szálltunk fel a hajóra, felmásztunk a fedélzetre, leültünk és sütettük magunkat a napon, a sikeres vágta után jólesett, hogy most nem kell tekernünk, hanem visznek minket. Mire a túlpartra értünk, már egész közel ért a Nap a horizonthoz. Persze később sem bukott alá, akkor sem, amikor este 11-kor sátrat állítottunk egy takaros kis kemping gyepén. Jól jellemzi a norvég kempingek felszereltségét, hogy még a sátorhelyünkön is volt wifi lefedettség, így a netbook webkameráján keresztül élő közvetítésben nézhették végig a szüleim a sátorállításunkat az esti verőfényben. Vacsorára egy igazi skandináv eledelt készítettünk: hatalmas adag zabkását főztünk, amit fahéjas barna cukorral faltunk fel.
Másnap nem volt olyan szerencsénk a hajókkal, csak 65km-t tudtunk megtenni, mert közlekedő hajó híján a festői Nesna városkában ragadtunk. A kemping itt is olcsóbb volt, mint a Balatonnál, ezért ismét éltünk az általa nyújtott komforttal. Nem bántuk a kényszerű pihenőt, jól álltunk az idővel, bőven túl voltunk már a Trondheim – Bodø távolság felénél, elégedetten nyúltunk el a fűben, és élveztük a hegyek felett le nem menő nap fényét. Mellettünk egy idős, lakóautós pár táborozott. Feltűnt a kocsi belső visszapillantóján csüngő ismerős bója. Miután szóba elegyedtünk velük, kiderült, hogy ők is a bodø-i Éjféli Nap Tájfutóversenyre tartanak.
Svartisen gleccser
Talán a Nesna utáni nap viszi a „Legszebb táj” díjat. Reggel felszálltunk egy gyorshajóra, ami csak úgy repített minket a víz felett, száguldoztunk a szigetek között. A fjord túlpartján gyönyörű szigetek mellett kerekeztünk, már-már mesebeli volt a táj. Képzeljetek el egy néhány négyzetkilométeres szigetet a tengeren, csak egy fjordnyira a szárazföldtől, de mégis saját, 800 méteres hegyekkel, néhány tavacskával 200m-en, néhány szántófölddel és házakkal a tengerparton… Mint a mesében! A délutáni hajóúttal kereszteztük az Északi sarkkört. Ekkor történt, hogy felfedeztek minket. Miközben a hajó fedélzetéről csodáltuk a tájat Nándival, egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki tapogatja a hátam. Egy idős német házaspár meglátta a mezünk hátulján a túra útvonalát, és teljesen odalettek tőlünk. A nő a végén még autogramot is kért tőlünk, amit már végképp nem tudtunk mire vélni. Miután megszabadultunk a rajongóinktól és leszálltunk a hajóról, újabb kihívás következett. Alagút! 2 kilométert a hegy gyomrában haladtunk, hogy aztán (hol máshol), egy újabb fjord partján lyukadjunk ki.
Estére a Svartisen gleccsert néztük ki magunknak. Norvégia második legnagyobb gleccseréhez egy kisebb kitérőt kellett tennünk, de Nándival egyetértettünk abban, hogy az élmény bőségesen megérte a plusz kilométereket. Egy kis hajóval tudtunk eljutni a gleccser lábához, ahol egy takaros kis réten felállítottuk a sátrunkat közvetlenül a gleccsertó partjára. A bejáratunk egyenesen a gleccserre nézett. Este gyalogszerre váltottunk, elsétáltunk a tó partján a gleccser felé, a sziklákon felkapaszkodtunk egészen a jégtömeg széléig. A biciklizés közben nem tűnt fel, mert valószínű már hozzászoktam, de most nagyon éreztem, hogy nem mozgok úgy, mint szoktam, nehezemre esett fölkapaszkodni a gleccserhez, noha máskor meg se kottyant volna ez a kis gyalogtúra. Fáradt voltam, hiába is próbálnám tagadni. Ennek ellenére a gleccser hatalmas élmény volt, Nándi megmutatta, mi az a gleccserkék, és kiszámoltuk, hogy akár 1,4cm-t is csúszhatott a jég azalatt a 11 perc alatt, amíg felállítottuk a sátrat. Ami innen a gleccsertől csak egy apró pontnak látszott a tó túloldalán.
A Svartisen Nemzeti Parktól még két könnyű napra volt Bodø és a várva várt pihenőnap. Persze ez a két nap sem telt eseménytelenül, sajnos a hátsókerekemből ismét – sokadjára – kitört egy küllő. Nem bírta a kerék a sok málha alatt, akkora nyolcas lett benne, hogy nem tudtam vele tovább tekerni. Muszáj voltam centrírozni, noha soha nem csináltam még azelőtt. Azóta már tudom, hogy hatalmas baklövés volt gyári fűzésű, 32 küllős kerékkel elindulni otthonról, na de persze utólag könnyű okosnak lenni. Akkor ott nem volt más választásom, kénytelen voltam hazatelefonálni, és instrukciókat kérni Ádám barátomtól: „Ád, itt vagyunk a sarkkörön túl, kitört egy küllőm, segíts, hogy kell centrírozni?” Amennyire tudtam, kihúztam a nyolcast a kerékből, és ez elég volt ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Innen még kerek 100 km volt Bodø, a következő város, ahol volt kerékpárszerviz. Drukkoltunk, hogy kibírja a kerék odáig.
Bodø előtt megálltunk egy érdekes természeti jelenségnél, a Saltstraumen-nél. Két fjord közötti szorosban naponta négyszer ki-be áramló víztömeg három kilométer hosszúságban vad örvényeket kavar a vízben. Kiszámították, hogy minden egyes alkalomkor 400 millió köbméter tengervíz préselődik át a 140 méter keskeny és 30 méter mély szoroson keresztül. Az örvények létrejöttét sokáig egy óriási, víz alatti barlanggal magyarázták, és a „malström”-nek, a tengerek vízeséseként tartották számon.
Midnattsolgalppen – Éjféli Nap Tájfutóverseny
Bodø-ben már várt ránk Arne, a versenyt rendező klub egyik tájfutója, akivel már régóta levelezésben voltam, és aki mindenben segítségünkre volt. Arne is bringára pattant és együtt átgurultunk a versenyzőknek szállást adó laktanyába. Arne tudott egy rövidebb utat, csak épp azt nem vette figyelembe, hogy egy dombon át vezet. Így a bodöi megérkezésünkkor is megkaptuk a mostanra már tradicionálissá váló emelkedőnket. Persze már csak mosolyogtunk rajta, hálásak voltunk Arne-nak, elintézte nekünk, hogy ingyen lakhassunk a laktanyában. Érkezés után rögtön tudtuk mivel viszonozni: Arne odahívott néhány újságírót, készült rólunk sztárfotó és jól kikérdeztek minket, hogy mi járatban, miért bringával jöttünk, milyen eredményt szeretnénk elérni a versenyen, hova tovább ezután, és egyáltalán, hogy tetszik Norvégia? Másnap egy hatalmas, két oldalas cikk jelent meg a helyi újságban két magyar őrültről, akik kerékpárral tettek meg 6000km-t otthonról, hogy rajthoz állhassanak a Midnatsolgappen tájfutóversenyen. Jó reklám volt ez a versenynek, örültünk, hogy tudtuk valamivel viszonozni a rendezők kedvességét. A verseny előtti pihenőnapon körbenéztünk a városban. Sok különöset nem lehet elmondani Bodöről, a belváros a kikötővel takaros, de ami sokak számára érdekes lehet, az a repülési múzeum. A repülőgép alakú épületnek két szárnya van – mint a legtöbb repülőnek -, az egyik a polgári repülésé, a másik a hadi repülőgépeké. Merthogy Norvégia legnagyobb katonai légikikötője itt található. A múzeum érdekes volt, de ha Bodø-re visszaemlékszem, mégsem ez maradt meg bennem, hanem a város feletti dombokról való kilátás. Na de erről majd később.
Az egy nap pihenő nem volt elég rá, hogy bevállaljuk kerékpárral az első két napi terepet, Bodø-től 30km-re, Valnesfjordenbe a szervezett busszal mentünk ki. Már a célban ámultunk a tájon, havas hegycsúcsok tarkították a horizontot. Mázlink volt az idővel is, szikrázó napsütésben kocogtam ki a rajtba életem első skandináv versenyén. Útközben találkoztam a nesnai fickóval és a rajtban egy régi ismerős arc köszönt rám: Saku, finn barátunk, aki a TIPO-ban tájfutott, amikor ösztöndíjjal Budapesten tanult. Észre se vettem, és már rohantam is az első pontra. Itt ért az első meglepetés, egyszer csak éles fájdalom állt bele a bal combomba. Soha nem görcsölt még be a combom, iszonyú volt. A hármasra menet aztán beállt a jobb lábam is, csak hogy egyenletesen fájjon. Naiv gondolat volt 6000km kerékpározás után egyik napról a másikra sportágat váltani. Persze azért így sétálva-kocogva is nagyon élveztem a versenyt. Mivel nem szoktam hozzá az ilyen részletgazdag terephez, talán jobb is volt így sétálva-kocogva haladni, jobban tudtam figyelni a tájékozódásra. Nem is volt nagyobb baj a 12-esig, amikor is megtréfált a térkép. Jó 10 percembe telt, mire rájöttem, hogy errefelé már azt is fehér erdőnek jelölik, ha 5 métereként előbújik egy-egy embermagasságú bokor a sziklák közül. Ezután már csak egy kihívás maradt hátra erre a napra: futómozgást produkálni a befutón! Szerintem inkább lett darabos, mint futó, mindenesetre a norvég rendezők megtapsoltak. Ez valószínű inkább a 140 perces időnek szólt, mintsem a késői befutónak. Nándi valamivel jobbat jött, de mivel ő is elnézte az erdőt a 12-esnél, ő is túl volt a 2 órán, így ezen a napon a két Harkányi elhozta az előkelő két utolsó értékelhető eredményt. Leülni alig bírtunk, úgy néztünk ki mint a hadirokkalat, csak nevettünk egymáson, mit össze szerencsétlenkedünk az átöltözéssel, még a fűbe leheveredés is komoly kihívást jelentett nekünk ezekkel a lábakkal. Este próbáltuk legyúrni magunkat mindenféle krémekkel, de nem sokat javult a helyzet.
Mivel első nap nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálam a terepen a fényképezőgép, a második nap már rutinosan bepakoltam a kis övtáskába a túlélő csokik mellé. Volt is mit fotózni, ezen a napon kicsit feljebb kezdtünk, gyönyörű kilátás nyílt a kettes pontról a terepre, amit valahogy így lehetne jellemezni: erdő, mocsár, tavak, sziklák és hegyek. A hármasra menetrend szerint begörcsölt a combom, ezért ismét vissza kellett venni a tempóból. Valahogy ez idő tájt jöttem rá, hogy jobban járok, ha a mocsarakon át közlekedek, és nem a mohás sziklákon próbálok meg ugrabugrálni. A láp elég száraz volt ahhoz, hogy csak bokáig süllyedjek benne, emellett sík is volt, ezért jóval könnyebben és gyorsabban lehetett benne haladni, mint bárhol máshol. A pálya második felében inkább a fénykép és videó készítésre koncentráltam (legalábbis könnyű erre fogni), ezért ismét utolért a néhány perccel utánam rajtoló unokatestvérem, akivel ezután együtt futottuk végig a pályát, hogy ismét elhozzuk a két utolsó értékelhető eredményt. A fizikai állapotunkat és az időeredményünket jól jellemezte, hogy „futásunkkal” annyira későn értünk célba, hogy még a szállítás buszt is lekéstük. Persze utólag ezt sem bántuk meg, mert így a rendezők társaságában segítetünk lebontani a célt, cserébe pedig kaptunk a büfében megmaradt Lapskaus-ból két nagy tányérral. Ez egy főzelék volt, hagyományos norvég eledel: krumpli, répa, hús péppé gyúrva, hozzá Flatbröt, vagyis lapkenyér - vagy inkább kétdimenziós kenyér. Megtudtuk a norvég tájfutó barátainktól, hogy az oroszok azért nem vették be anno Svédországot, mert ahogy nyomultak előre, úgy lett egyre vékonyabb és számukra ehetetlenebb a kenyér. Ekkor tudtuk meg azt is, hogy mágneses a kőzet a terep alatt, így történhetett, hogy első nap rosszalkodott a tájolónk.
Harmadik nap csak este volt a verseny, ezért addigra már egész szépen tudtunk regenerálódni. A terep ezúttal a város feletti dombokon volt. Biciklivel mentünk ki a versenyre a laktanyából. Fent a célba egy meglepetés várt ránk, Bodø alpolgármestere fogadott minket meleg kézszorítással. Gratulált nekünk az idejutásért, és elmesélte, hogy az egyik nagymamája magyar. Kaptunk tőle egy-egy kitűzőt a város címerével és egy szép nagy, keményfedeles könyvet a környék növény- és állatvilágáról. Sűrű bocsánatkérések közepette adta át a könyvet, mert hogy csak egy példányt tudott hozni kettőnknek. Ennek mi igazán örültünk, mert kettőt végképp sok lett volna végigcipelni a hátralévő 25 nap 2000km-én. A 3. versenynap rövidtáv volt, Nándi ismét befogott, váltott vezetésben fogtuk a pontokat, ezt a versenynapot élveztem a legjobban. Persze a tempónk most sem volt egetverő, de legalább határozottan futómozgást végeztünk. Mégis, a táj olyan elképesztő volt, hogy én a pálya kétharmadánál hagytam Nándit elfutni, aki így aznap nem csak engem nyomott le, hanem még két svédet és egy franciát is – valószínű lesérültek. J Én ezalatt a Lofoten-szigetek felett lebukó napot fényképeztem. Gyönyörű körpanoráma nyílt a terepről a tengerre, a környező szigetekre és hegyekre. Otthon eközben a család figyelte az interneten az útvonalamat a valós idejű nyomkövetőn. A tájfutó térképről és a pályáról fogalmuk sem volt, csak a Google térképén látták, hogy már több mint 20 perce kolbászolok egy domboldalban. Persze azt gondolták, hogy egy pont után túrok, de valójában Norvégia egyik legszebb „Éjféli Nap megfigyelőpontján” fotóztam – ahogy ezt megtudtam a célba érkezésem után Arne-tól. A másik ilyen híres kilátóhely Nordkapp, vagyis az Északi Fok, Európa legészakibb pontja, utazásunk végcélja.
A verseny utolsó napja volt a legkeményebb. Ismét kerékpárral közelítettük meg a város feletti célt, hogy aztán végigküzdjük a 10km-es pályát. A görcs már nem jött vissza a combomba, de pihentnek még mindig nem voltam nevezhető. Azt gondoltuk, hogy a napi néhány kilométer tájfutás után majd jól kipihenjük magunkat, és hogy a 4 nap tájfutás egy jó pihenő lesz a sok-sok egész napos kerékpározás után, de valójában talán ekkor voltunk a legfáradtabbak az egész túra során. Én ekkor már több mint két hónapja úton voltam, és Nándi is túl volt már egy s máson. Mindezek ellenére nagyon élveztem a versenyt, különösen a pálya második felét, ami a tengerpart feletti sziklaperem tetején vitt. Amúgy se tudtam volna sietni, volt időm csodálni a kilátást. Sajnos ez néha a pontfogások kárára ment. Hiába, ilyen táj mellett nehéz koncentrálni… A közel 3 órás kirándulás után aznap is és természetesen összetettben is elhoztam az utolsó értékelhető helyezést. Ezzel tökéletesen elégedett voltam, hiszen nem nyerni jöttünk, hanem részt venni.
A versenyen minden nap ott lobogott a célban a piros-fehér-zöld zászló a többi nemzeté mellett, ami belül egy jóleső elégedettséggel töltött el. Anno ifiként és juniorként sose sikerült bekerülnöm a válogatottba, pedig nagyon hajtottam rá. Most csak mi indultunk a magyar színekben, csak a „Crazy Hungarian Cyclists” két versenyzője miatt húzták fel a magyar zászlót, így végre képviselhettem a hazámat egy távoli, „nagy” nemzetközi versenyen - mindig is ez volt a vágyam. Igaz, hogy ez az egyetlen férfi felnőtt kategória utolsó értékelhető helyezésével sikerült, de azt hiszem, ha az idejutásunk körülményeit is számba vesszük, senki nem szólhat meg minket az eredményeinket illetően.
Hatalmas élmény volt ez a tájfutóverseny, mindenkinek csak ajánlani tudom a kétévente megrendezésre kerülő Midnattsolgaloppen-t, igazi tájfutó unikum a sarkkörön túl rajthoz állni. Norvégiáról azt tartják, hogy a világ legdrágább országa, de ha ügyesen veszünk repülőjegyeket, és okosan költekezünk, majdnem ugyanannyiból ki lehet jönni itt is, mint bármelyik nyugat-európai országban.
Szöveg és fotó: Harkányi Árpád
