A Göteborgi konspiráció
Koppenhágából észak felé hajtottunk ki, Dániát Helsingør-nél hagytuk el, a Kronborg-kastély mellett hajóztunk át Svédországba. A reneszánsz kastély elsősorban Shakespeare Hamlet című drámájának színhelyeként ismert. A helsingborgi ebéd után folytattuk tovább Balázzsal az utat. Nem kaptunk könnyű terepet, de leginkább a szembeszél volt kegyetlen. 140km után egy mező sarkán állítottuk fel a sátrat. Félúton voltunk Göteborg felé, másnap újabb 140km várt ránk, és a szélnél talán még rosszabb eső. Csak szakaszosan esett, épp ezért sikerült több ízben eláztatnia minket. Délután megálltunk egy vendéglőben gyros tálat enni. A vendéglősök meglátták a magyar zászlókat a bringákon és négy dolog jutott eszükbe Magyarországról: paprika, gulyás, Pick szalámi, és hogy mennyire sokan dohányoztak, mikor nálunk jártak.
Göteborgban megtréfált minket a GPS, felkergetett minket egy dombra, mielőtt Szabolcs házánál kötöttünk volna ki. Szabolcs egy Göteborgban élő magyar, aki az interneten lett figyelmes a túránkra, majd fel is ajánlotta a vendégszeretetét a honlapon, mi pedig örömmel éltünk is vele. Megérkezés után rögtön nagy beszélgetésbe kezdtünk, ami késő estig tartott. Másnap körbejártuk a várost, és este még egy kis átmozgató futásra is maradt időm. Ekkor már nagyon hiányzott a futás, mint mozgásfajta, ezért tettem egy kisebb kört a közeli parkban. Közben Szabolcs lelépett a reptérre, mondván, hogy ki kell mennie a repülőtérre az egyik lánya elé. Mikor visszaért, szabadkozni kezdett, elnézést kért, amiért hazudott… Én nem értettem semmit, aztán egyszer csak ott állt az ajtóban a barátnőm, Zita! Szóhoz se jutottam meglepetésemben és örömömben. Aztán mindent elmagyaráztak. Kiderült, hogy Szabolcs és Zita távoli rokonok. Mikor kitudódott közöttük, hogy Szabolcs minket szállásol el otthonában, rögtön kombinálni kezdtek, és a vége ez a meglepetés lett. A következő másfél nap Zita is velünk volt, meglátogattuk az Universeum-ot, ami egy csodák palotájával keresztezett állatkert, majd este a Göta-folyó partján sétáltunk. Göteborgi látogatásunk alatt egyébként Somogyi Gergő (régi tájfutó barátunk) is a városban volt, így szép nagy volt a kis magyar társaságunk. Igazi felüdülés volt ez a hétvége, nem volt könnyű továbbindulni ekkora vendégszeretetből.
Oslo-ban Horváti Gyuriéknál
A következő állomásunk Oslo volt, a 340km-es távot 3 nap alatt teljesítettük. Itt már kezdett igazán skandináv jelleget ölteni a táj, a nap már csak egész későn, éjfél körül bukott a horizont alá, akkor viszont gyönyörű fényekkel árasztotta el a sátrunk előtt elterülő fjordot. Oslo-ban tájfutók vendégszeretetében pihentünk egy napot. Horváti Gyuriék házához a GPS persze megint a legnagyobb emelkedőkön át tervezte meg az utat. Még jó, hogy Gyuri kiszalagozta az utcákat a házukig tájfutó bójákkal, aminek nagyon örültünk. Meglátni a piros-fehér bóját mindig öröm egy tájfutónak. Gyuriéknál laktunk két éjszakát, mostak, főztek ránk, és igazi nagy pihenő volt számunkra ez az egy nap, amit ezúton is nagyon köszönünk Nekik! A pihenés persze nem volt teljesen igaz, mert bár biciklizni nem bicikliztünk, de rengeteg mindent meg kellett szervezni a következő szakaszra, szállást egyeztetni, útvonalat tervezni, és beszámolót készíteni a honlapra. Gyuriékkal is sikerült azért valamennyit beszélgetni, mialatt nagy-nagy terülj-terülj asztalkámban részesítettek minket mindkét este. Gyuri elmesélte, micsoda viszontagságos úton kötöttek ki Oslo-ban. Kodály Zoltán a hibás, egyértelműen… Gyuri magyartanár volt Erdélyben, fő bűne az volt, hogy az osztálya falára kitette Kodály Zoltán képét. Kezdetben a családjától elszakadva, politika menekültként jutott el Oslo-ig. Mindez az idő tájt történt, amikor én születtem. Az engem Wass Albertre emlékeztető történetben feltűntek számomra tájfutó berkekből ismert arcok is. És szó esett egy Boldog Rabságom c. könyvről is, amit Gyuri keresztapja írt. A kéziratok egy részét - amiket a Szabad Európa Rádióban aztán fel is olvastak - maga Gyuri csempészte keresztül Európán. Ezek után már alig vártam, hogy sötét téli estéken egy fotelban ülve nekikezdjek a könyvnek – amit még be kell szereznem valahonnan.
Irány Bergen! – Átkelés a Hardangervidda fennsíkon
Oslo-ban csatlakozott a csapatunkhoz Nándi, az unokatestvérem, akivel innentől már egészen Nordkappig bicikliztem. Norvégia fővárosát így már hárman hagytuk el, sajnos szakadó esőben. A fárasztó, borús nap végén gyönyörű helyen táboroztunk, egy tóparti pihenőhelyre állítottuk fel a sátrakat. Még székeink is voltak és egy malomkő volt az asztalunk. Az Oslo utáni 3. napon elértük végre a hírhedt Rallarvegen magashegyi út kezdetét. Az autóval nem járható, néhol 1400m-es tengerszint feletti magasságot is elérő utat az Oslo – Bergen vasútvonal építésére használták. Napjainkban Norvégia egyik leghíresebb turista és kerékpáros útvonala. Állítólag minden norvég végigjárja egyszer életében. Hát nekünk sajnos nem most jött el ez a pillanat, mert túl korai évszakban érkeztünk, júniusban. Szomorúan hallottuk az információnál, hogy az út még gyalog is járhatatlan, több szakaszon magas hó fedi.
Fel voltunk erre készülve, így rögtön tudtuk, mi az alternatíva: Irány a Hardangervidda Nemzeti Park fennsíkja! Nem tudom, mi várt volna ránk a Rallarvegen irányába, de utólag nem bánom, hogy így alakult, mert így is fantasztikus tájakon bringáztunk. A fennsík csodaszép volt, a tájat még hófoltok borították és az út menti tavakban jégtáblák úsztak. Tűzött ránk a nap, ugyanakkor fagyos szembeszelet kaptunk. Persze fáradtságot nem éreztünk, noha időközben 1200m magasra küzdöttük fel magunkat. A gyönyörű fehér táj minden gyötrelemért kárpótolt minket. A fennsík túloldalán hatalmas lefelé következett, de nem sokáig, mert a száguldást meg kellett szakítanunk, nem gurulhattunk el a nevezetes Vøringfossen vízesések mellett. Letértünk a főútról, hogy a mély kanyonba ömlő vízzuhatagot felülről csodálhassuk meg. A látvány elképesztő volt a kilátópontról, és ekkor még nem is sejtettük, hogy a java csak ezután jön! A főút ezen a ponton a hegy gyomrában folytatta tovább lefelé egy dugóhúzó alakú alagútban. Ez az alagút azonban csak az autósoké volt. Nekünk, bringásoknak sokkal nagyobb élményben volt részünk. A kerékpárút a régi főút helyén vitt, keskeny szerpentinen ereszkedtünk le a kanyon oldalában, közben sokszor meg-megállva, mert menet közben veszélyes lett volna csodálni a bámulatos panorámát. Próbáltam beinni magamba a tájat, de lehetetlen volt, ez már-már felfoghatatlan volt számomra. Ha visszanézem az ott készült fotókat és videókat, még a mai napig is hihetetlen, hogy ott jártunk és láttuk mindezt. Szerencsénk volt az idővel is, a nap még ezekben a késő délutáni órákban is sütött a nap.
A völgy egy fjord partján, egy Eidfjord nevű helységnél végződött, így a napot tengerszinten fejeztük be. Őrület volt belegondolni, hogy pár órája még 1200 méter magasan voltunk odafent a fennsíkon. Még este is kellemes volt az idő, és a nap is csak nagy nehezen bújt el a havas hegycsúcsok között, ezért úgy döntöttünk, ezen az estén nem állítjuk fel a sátrat, hanem a szabad ég alatt alszunk. Találtunk is egy erre megfelelő helyet, vacsora után az üres kikötő melletti parkos terület padjain vetettük meg hálózsákjainkat. Lefekvés előtt néhány turista sétált el mellettünk. Nándi ekkor már nyakig a zsákban volt, látogatóinkra csak ennyit reagált: „No, én már itt se vagyok!” – Ezzel behúzta magát a feje búbjáig a zsákba, így tüntetve el maga körül a külvilágot.
Reggel mély morajlásra ébredtünk. A szememből még nem sikerült kidörzsölni az álmot, de máris mit látok?! Valami nagy fehér tömeg közeledik felénk… Mi ez, csak nem lavinát kaptunk?!? Nem, ez a víz felől jön! Egy óriási tengerjáró hajó kötött ki tőlünk csupán néhány méterre. A tegnap este még oly nyugodt és csendes Eidfjord városkáját egykettőre ellepte a több száz fős turistahad. Akik a fedélzeten maradtak, azok csodálkozva tekintettek le a szobájuk erkélyéről: Ki lehet ez a három csöves odalent a padoknál a kerékpárokkal? A három csöves megvárta a 9 órát, hogy reggelit tudjon vételezni a közeli szupermarketből, aztán amilyen gyorsan csak tudták, elhagyták a turistáktól nyüzsgő városkát.
A térképen oly könnyűnek tűnő következő útszakasz megtréfált minket. Az út, amit a Norvégia térképünk közvetlen a fjord partjára jelölt, valójában a meredek völgy oldalában vitt, néha több mint 100 méterrel a tengerszint felett. Szerencsére hamar jött a kényszerpihenő, ugyanis át kellett kelnünk a fjord túloldalára. Némi várakozás után hajóra szálltunk, hogy aztán a fjord északi oldalán folytassuk tovább utunkat Bergen felé. A táj továbbra is elképesztő volt, nem volt nehéz haladnunk ilyen élménydózis mellett. Este azonban újabb meglepetés ért minket. Balázzsal bementünk vásárolni egy szupermarketbe. Hagyma, 18 tojás, plusz van még Cocikából, a Zitáéktól kapott szalonna utolsó darabja jó is lesz húsnak az esti rántottába. No, már csak egy jó pofa sör kell hozzá, és indulhatunk is táborhelyet keresni. Hosszasan kutattuk Balázzsal a sörös polcot, de csak nem találtunk a pénztárcánknak megfelelő árfekvésűt az arany nedűből. Végül megállapodtunk egy-egy 700 forintos fajtában, ez még a legolcsóbbak egyike volt. A pultnál azonban hidegzuhany ért minket. A pénztáros lány közölte, hogy este 6 óra után nem vehetünk sört. Ez egész Norvégiában így lesz? - Kérdeztem kétségbeesetten. - Nem, csak bizonyos tartományokban, Ó, az mindjárt más… Bár attól még ma estére sörtelenül maradunk. Tudom, ez most furcsának tűnhet, hogy ez ennyire szíven ütött, de egy hosszú, fáradalmasan végigtekert nap után már nem vágyik másra az ember, csak hogy a nap végén, a sátor biztonságában, a meleg vacsora mellé egy sörrel jutalmazza meg magát. Ehelyett be kellett érnem a táborhelykeresés kalandjaival. Nándival keresgéltünk sátorhelyet az út mentén, amikor sikerült letolnunk a bringákat az út töltéséről egy rétnek hitt mocsárba. Aztán persze megtaláltuk egy sípálya parkolóját, ami már megfelelő táborhelynek bizonyult.
Az utolsó nap Bergenbe menet igen kemény volt. Légvonalban ugyan már csak pár kilométerre voltunk a pihenőnapot jelentő városunktól, de a terep végett még fjordokat és egy kisebb hegyet is ki kellett kerülnünk. Ráadásul az ésszerűtlenül épített kerékpárút is csak borsot tört az orrunk alá, hol az út egyik, hol a másik oldalán tűnt fel, hogy aztán pár száz méter után ismét a semmibe vesszen. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy jobb, és biztonságosabb is, ha a főúton haladunk tovább. Így értünk be Bergenbe, ahol még egy szép kis kaptató is tréfálkozott velünk, hogy aztán úgy tegyük le magunkat a központ mellett lévő parkocska gyepére, mint a vert hadak. Fáradtak voltunk és elgyötörtek, a morálunk átlaga valahol 2-3 között volt a 10-es skálán. Pedig a nap sütött és tele volt fiatalokkal a park. Bergenről azt tartják, hogy az évnek 3 napja van, hogy nem esik itt az eső. Na, hát mi most kikaptuk az egyik ilyen napot, ezért úgy döntöttünk, hogy nem szomorkodunk tovább, bepótoltuk a tegnap elmaradt sörözést, és megkerestük a szállásadóinkat.
Vendéglátóinkat a couchsurfing.org-on keresztül szereztük, egy nagyon kedves angol párnál laktunk, pazar kilátás nyílt a szobánkból a fjordra. Esténként vacsorát kaptunk Tőlük, és nagyokat beszélgettünk. Első éjjel kisétáltunk a félsziget északi csücskét képező sziklaszirtre naplementét nézni. A Bergenben töltött pihenőnapunkon gyalog jártuk végig a város nevezetességeit, ezek közül ki kell emelni a kikötő melletti Hansa-házsort, ami a világörökség részét képezi, és halpiacot, ahol relatíve olcsón tudtunk helyi ételt, vagyis lazacot és rákot enni.
Fjordok és hegyek között
Bergen után egy nappal már 120km-re voltunk a várostól. Számunkra is hihetetlen volt, hogy egy nap alatt elértük a Sogne-fjordot. Ez a világ második legnagyobb fjordja. Este a parton sátraztunk, fantasztikus érzés volt ilyen távol az otthontól, a hatalmas fjord partján vacsorát főzni a kis sátrunk előterében, majd bebújni a meleg hálózsákba és elaludni. Jó volt a tudat, hogy már mennyi mindenen túl vagyok, de ugyanakkor a csodaszép Norvégia nagy része még előttünk van. No meg ugye minden nap reggeltől estig ki voltunk téve az elemeknek, ezért a nap végén a sátor kis kuckója és a hálózsák melege biztonságérzetet tudott adni. Két nappal később már igazi nagy hegyek között tekertünk, a Videdalen völgyében 1200 méter magasra hajtottunk fel. Néhol több méter magas hófalak szegélyezték az utat, és a szerpentin végül egy nyári sípálya mellett ért véget. A síelők éppolyan furcsán néztek ránk, mint ahogy mi is csodáltuk a hófehér gleccseren szikrázó napsütésben sízőket. Kedvem is támadt volna egy kis síelésre, de Nándi és Balázs lebeszéltek az őrültségről. Inkább gyorsan továbbálltunk, folytattuk az utat, és így történhetett meg, hogy pár kilométerrel odébb szemtanúi voltunk egy kisebb lavinának, majd a málháinkat egy szálloda recepcióján hagyva tettünk egy kis kitérőt az 1500 méter magas Dalsnibba kilátópontjára. Fentről gyönyörű kilátás nyílt Norvégia egyik leghíresebb fjordjára, a Geirangerfjordra. Körben havas csúcsok uralták a horizontot, ha pedig lepillantottuk, láttuk a szerpentint, amin egy órával később már suhantunk is lefelé. Ismét félelmetes jó érzés volt percek alatt leadni a rengeteg szintet. Odalent a fjord partján sátraztunk és másnap végighajóztunk a fjordon, majd felkapaszkodtunk a szintén nagyon híres Trollstigen hágóba. Innen gyönyörű vízesések között vitt le a szerpentin a következő völgybe. Sajnos ezen az egy helyen nem volt hozzánk kegyes az időjárás, szakadó esőbe adtuk le a 800 méter szintet. Nándinak annyira elkoptak a fékpofái, hogy a végén már lábbal is kénytelen volt fékezni.
Ezen a napon szegtük meg a „szállásra nem költünk” című alapszabályt először. A kemping, amit találtunk, hármunknak olcsóbb volt, mint egy Balaton parti sátrazás, ezért úgy döntöttünk, hogy befizetünk egy sátorhelyre, mert ezúttal fontos volt, hogy találjunk fűtött helységet, ahol meg tudjuk szárítani a cuccainkat. Ez a fűtött helység a kemping zuhanyzójának az öltőzője volt, ahol a szárítás mellett a vacsoránkat is megfőztük. Másnap egyből jobb lett a csapatmorál, és délutánra a nap is kisütött. Oppdalban kicseréltük Nándi fékeit, én pedig ismét kénytelen voltam beruházni egy újabb hátsókerékre. Eddig ugyan nem írtam róla, de rengeteg műszaki problémám támadt az út során a hátsókerékkel. A küllők nem bírtak a kerék fölé pakolt súlyos terheket, és talán nem telt el úgy 1000km, hogy ne tört volna bele legalább egy küllőm. Persze az idő mindent megszépít, és ha visszagondolok, bizony tényleg nem a kerékszerelések a legerősebb emlékeim az útról.
A lángos és Puskás esete Trondheimben
Oppdaltól már csak kétnapnyi tekerésre volt Trondheim, ahol a couchsurfing-nek köszönhetően ismét várt ránk valaki, ezúttal egy nagyon kedves lány, Vibeke. Neki sajnos nem volt kerékpárja, ezért a következő, trondheimi városnézésre szánt napot én futva (na jó, ne túlózzunk: kocogva) vállaltam. Vibeke tekert az én bringámon, így tudtunk együtt maradni mind a négyen. Kezdetnek felmentünk a forgó tetejű toronyba, ahonnan kiváló kilátás nyílt az egész városra, majd a központ felé vettük az irányt. Trondheim inkább egy vidéki kisvárosra emlékeztetett, olyan gyönyörű a környezet, hogy mondtam is a többieknek, hogy itt még a tömbházakban is szívesen laknék. A kerékpárokat ismét szervizeltetnünk kellett, és mivel másnap tovább szerettünk volna állni, előadtam a kis túránk történetét a szervizben, remélve, hogy ezzel prioritást nyerhetnek a mi bringáink. Az ötlet természetesen bejött. Mint mindenütt Skandináviában, itt is nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velünk, de amiért emlékezetes maradt az eset, az a bringámon talált cetli volt. Mivel nevet nem adtunk meg a bejelentkezésnél, visszaérkezéskor csak annyit láttunk a biciklim adatlapján, hogy „Puskás – Magyar”. Mindezek után még kedvezményt is kaptunk az itt szokásos borsos árból, úgyhogy végképp a szívünkbe zártuk ezt a trondheimi kerékpárszervizt. Hogy viszonozzuk Vibeke kedvességét, és hogy némileg kioltsuk magunkban a hazai ízek iránt érzett honvágyat, este lángost sütöttünk. Ahhoz képest, hogy ez volt az első próbálkozásunk, egész jól sikerült. Csak épp a mennyiséget mértük el egy kicsit, kétszer ennyit is meg tudtunk volna enni belőle.
Balázs utazása itt véget ért, másnap Trondheimből visszavonatozott Oslo-ba, ahonnan hazarepült Budapestre, így Nándival kettesben folytattuk tovább Bodø felé. 7 napunk volt a 700km-re, hogy egy napot még pihenni is tudjunk a 4 napos bodøi „Éjféli Nap Tájfutóverseny” előtt. Merthogy Bodø már az északi sarkkörön túl van, tehát ott nyáron már soha nem megy le a nap. A tájfutóversenyről és az odáig vezető csodálatos útról a következő cikkben (a következő Tájoló magazinban) számolok be részletesen.
Szöveg és fotó: Harkányi Árpád
Fotógaléria ide kattintva megtekinthető!
