Eljutni Párizsig
A Fekete-erdő után Strasbourg-ba gurultunk le, ahol a Rajna-t keresztezve értünk át Franciaországba. Egy mező szélén vertünk tábort, rántottát készítettünk a kempinggázon és egy üveg bordeaux-i borral ünnepeltük meg, hogy túl vagyunk Németországon. A francia táj gyönyörű volt és másnap rögtön meg is tréfált minket. A térképet hosszasan nézegetve próbáltam kitalálni, merre érdemes átkelnünk a Strasbourg utáni dombokon. Végül azt a völgyet választottam, ahol a térkép egy patakot és egy vasútvonalat is jelölt, gondolván, nagyot nem tévedhetek. A vasút hamar a hegy gyomrában végezte, ránk pedig várt a kaptató. Ez még nem lett volna meglepő, de hamarosan a patakról is kiderült, hogy egy csatorna és végül ez is egy alagútban folytatódott, amíg az országút folytatta az emelkedést. Persze ezt is, mint annyi mindent, leküzdöttünk és következő nap már Nancy városában voltunk.
A francia táj változatos volt, hol dombokon, hol csatornák mentén tekertünk, néha erdőkben, de legtöbbször mezők mentén. Gyönyörű kis városkákat és falvakat érintettünk, esténként marhalegelőkön, erdők sarkában sátraztunk, nagyokat lakomázva a jó előre bevásárolt ételekből.
Párizstól már 200km-re se voltunk, amikor elszámoltuk magunkat az idővel. Hirtelen megszűnt a délelőtt még oly kegyes hátszél és az eső is rákezdett. Úgy tűnt, nem érjük el a következő nagyvárost, ahol bevásárolhatnánk a vacsorához. Ez elég mélyen érintette a csapatot, hiszen mi mást várna az ember egy hosszú, egész napos biciklizés után, mint a meleg, száraz sátor nyújtotta menedéket és egy finom, bőséges vacsorát. De ezen a délutánon úgy tűnt, egyiket sem kapjuk meg estére. Pedig már olyan közel volt a cél… Végül aztán mégis minden jóra fordult. Egy faluban találtunk egy apró boltocskát, ahol vettünk jó sok bagettet és egy üveg bort a nehéz nap végeztére. Pár faluval később az esti menedékünket is sikerült megtalálnunk, éppen mielőtt igazán rákezdett volna az eső, behúzódtunk egy tetővel ellátott alacsony, csűrszerű épületbe. A mai napig nem tudjuk, mi célt szolgált az elhagyott pajta, de nekünk éppen jól jött az eső ellen. Vacsorára 40 darab virslit faltunk fel és a sátraknak csak a hálófülkéjét állítottuk fel a tető alatt.
Reggel korán keltünk, hogy idejében elérjük a 150km-re lévő francia fővárost. Az első pár órát még köddel borított tájon tekertük, apró mezőgazdasági utakat választottunk és délutánra már látszott, hogy elérjük Párizst. A főváros hatalmas, órákon át tekertünk, mire beértünk a központba. Nem jártunk még bringával ekkora városban, ezért szoknunk kellett. A jól kiépített bringasávok ellenére elég sokkoló volt a város nagysága és zsúfoltsága 17 napnyi vidéken való tekergés után. A kőrforgalmak voltak a legrémisztőbbek, a hatalmas, sávok nélküli csomópontokon való átkeléskor eleinte szabályosan halálfélelmünk volt. Nem terveztük érkezésünk napján meglátogatni az Eiffel-tornyot, de amikor megláttuk a házak felett a város jelképét, nem bírtuk megállni, hogy ne készítsünk egy célfotót a felmálházott bringákkal együtt.
Raphael-nél laktunk a központtól úgy 10km-re, nem kis kínlódásunkra Párizs egyik legmagasabb pontján, egy jókora domb tetején. Raphael rengeteg vendéget fogadott rajtunk kívül a világ minden tájáról, ezért mindig nyüzsgés volt a kis lakásban. Tudom, szégyenteljes dolog egy ilyen városban, mint Párizs egy egész napot a falak között tölteni, de a mi helyzetünk más volt, muszáj volt kipihennünk az út fáradalmait, ezért egy teljes napot pihenéssel töltöttünk. Estére azért kitaláltuk, hogy egy igazi magyar gulyással örvendeztetjük meg a nagy nemzetközi társaságot, ezért bevásároltunk és Ádám vezényletével elkészítettük a gulyást, aminek aztán akkora sikere lett, hogy másnap meg kellett ismételnünk a mutatványt. Hiába, ha az ember egyszer belejön a ténykedésbe, nem tud többé megülni a fenekén. Nem elég, hogy 17 napot tekertünk, majd egy nap pihenő után végigjártuk Párizs összes kötelező látványosságát (Sacre Coeur, Louvre, Champs Elysees, Diadalív, Notre Dame), utána még nekiálltunk egy újabb adag gulyás elkészítéséhez. Persze az egész abszolút ínyünkre volt, ennyi outdoor után sokkal inkább élveztük a lakás nyújtotta kényelmet, mint a zsúfolt várost.
Másnap kikísértem a srácokat a reptérre, ahol becsomagoltuk a bringájukat, majd elbúcsúztunk. Ádám, Bazsi, és Gábor hazarepültek, én pedig folytattam a nagy utazást. Visszafelé tekerve a belvárosba hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. 1900km-t tekertünk le együtt, és most hirtelen magam maradtam. Sokáig nem tartott ez az érzés, mert a Luxemburg parkban összefutottam Sara-val, egy amerikai lánnyal, aki Párizsban tanult a Sorbonne-on és akivel indulás előtt Budapesten ismerkedtem össze. Este a szálláson megjelent két újabb kanapészörfös (couchsurfing.com – ezen az oldalon keresztül ismertük meg vendéglátóinkat a nagyobb városokban, első alkalommal itt Párizsban), ezért a tervezett naplóírásból újabb nagy beszélgetések lettek.
Tovább egyedül Luxemburgba
Párizsból kifelé menet Raphael tanácsára egy csatorna menti kerékpárutat választottam és nem kellett csalódnom. A csatornákon régen hajókat vontatták lovak segítségével, ezért mindenütt jó minőségű utakat találtam a víz partján. 40km-t együtt tekertem egy öreg bácsival, Daniel-el. Szerencsém volt, végig nagyot jót beszélgettünk és így egy csomó érdekes és hasznos dolgot megtudtam a környékről. Az öreg kitűnően beszélt angolul, noha ez korosztálytól függetlenül sajnos nem jellemző a franciákra.
3 napot szántam a 400km-es Párizs – Luxemburg szakaszra, ez sikerült, még egy Bouillon-i kitérőt is beiktattam az Ardennekbe. A gyönyörű városka egy völgyben terül el a Semois folyó két partján. Innen egy délután alatt megtettem a maradék 90km-t, hogy este már Florence-nél és Olivie-nél legyek Luxemburgban. Ők egy fiatal pár, akik egyébként azóta jártak már Budapesten is, természetesen nálunk. Annyira lelkesen meséltem nekik az utamról, hogy kedvet kaptak ők is a bringázáshoz és szerveztek egy Pozsony – Budapest kerékpártúrát augusztusra. Addigra már én is megjártam a nagy utat, így a Margit-szigeten fogadhattam őket első nagy kerékpártúrájuk végén. Na de térjünk vissza Luxemburgba! A város nekem nagyon tetszett, tele volt villanypóznára akasztott vezeték nélküli internet hozzáférési pontokkal, bringasávokkal és bérelhető városi kerékpárokkal. Utóbbit aztán minden nyugat-európai nagyvárosban láttam és ha nem csak ígéret, 2012-re Budapesten is lesznek ilyenek. Ami a legjobban tetszett Luxemburgban, az a várost kettészelő mély, sziklás oldalú völgy aljában található csendes park. A város amúgy sem sugallja egy európai főváros képét (már ami a zsúfoltságát illeti), de ez a park a város közepén, végképp a nyugalom szigete. Szóval Luxemburg nagyon tetszett, ehhez persze nagyban hozzájárult Flo és Oli vendégszeretete is.
Leffe-ben Leffe-t inni
A luxemburgi vidék még káprázatosabb volt. Észak felé indultam tovább a Mosel folyó völgyében, gyönyörű időben, elképesztő tájakon. Egy helyen kicsit félrenéztem a GPS-em jelzéseit, és átkeltem a folyón. Már a hidat alig találtam meg, ami mint kiderült, csak egy apró, gyalogos pontonhíd volt. A túloldalt aztán egy keskeny, horgászok által járt erdei ösvényen tudtam csak folytatni a folyó mellett, néhol úgy kellett átemelni a súlyosan megpakolt kerékpárt a bokrokon. Persze az egészet nem bántam, inkább élveztem, hogy lecseréltem az aszfaltút kényelmét egy kis kalandra.
Belgiumba átérve még szebb tájakra tévedtem, direkt az apró mellékutakat választottam, és így elképesztő kastélyvidékeken jártam. Mindenki kisebb kővárakban lakott, itt az számított szegénynek, akinek csak egy torony volt a kastélyán. Patak csörgedezett a mezők alján, tehenek legelésztek és minden gyereknek külön játszótere volt, sőt, saját erdejük volt a kert végében.
Egy Dinant melletti Leffe nevű helyet is útba ejtettem. Akik szeretik a belga söröket, tudják, miért. Sajnos a Leffe apátság zárva volt, de azért egy jó hideg Leffe-t sikerült beszereznem, és örömittasan elfogyasztanom egy fa árnyékában. Leffe-ben Leffe-t inni, úgy hogy bringával jöttem el idáig – nagy érzés volt!
A 13. randi: Brüsszel - Amszterdam
A következő állomás a Charleroi repülőtér volt, ide érkezett Zita, a barátnőm. Éppen csak az indulás előtt ismerkedtünk össze, de Zita volt olyan bevállalós, hogy csatlakozott hozzám a erre a következő 400km-re. Az én régi bringámat hajtotta, ezt csomagoltuk ki és szereltük össze a repülőtéren, hogy aztán betekerjünk az 50km-re lévő Brüsszelbe. A főváros kellemes csalódást nyújtott, sem forgalom, sem zsúfoltság nem fogadott minket, ellenben fasorok között vezetett, széles kerékpárutak igen. Egy fantasztikus napot töltöttünk Brüsszelben. Bringával jártuk körbe a várost, teljesen véletlen találtunk rá egy össznépi utcai éneklést követve a pisilő fiúra, meglátogattuk az Európai Parlamentet és egy magyar kultúrházat is, majd a nap végén az Atomium melletti partban teát főztünk. Merthogy Zita volt olyan őrült, és magával hozta azt a teáscsészét, amivel még márciusban, a 4. randinkon teát főztünk a Hármashatár-hegyen.
Brüsszelt elhagyva, Antwerpen érintése után a belga-holland határ mellett sátraztunk egy gyönyörű, kicsit a szavannára emlékeztető helyen, amit csak úgy hívtunk, Afrika! Innen még 100km-re volt a tengerpart, ezt következő délután teljesítettük. Így történhetett, hogy a 26-odik szülinapomat Hoek van Holland-on, a holland tengerpart homokdűnéi között sátrazva, a barátnőmmel töltöttem. A szülinapi vacsorát Zita készítette el: pörkölt kempinggázon, vörösborral.
Nem volt már messze Amszterdam, így elidőztünk a tengerparton és Hágában. Következő este érkeztünk meg a holland fővárosba, ahol ismét rengeteg bringaút, és a vendéglátóink fogadtak minket. Nuno-nál és Monica-nál laktunk, egy kedves portugál párnál. Este bementünk a városba enni, megmutatták a mindig ugyanazon az autón tanyázó madarat, és a belvárosi sétálóutcát. Mielőtt Zita hazarepült volna, még volt egy fél napunk a városban, körbenéztünk amerre tudtunk. Nagyon tetszett, hogy a kerékpárosok uralják a várost, és nem az autósok. Zita a repülőtéren azzal a kérdéssel búcsúzott, hogy szeretem-e a meglepetéseket? Persze, hogy szeretem, de miről van szó? Azt most nem mondhatja el! Nem tudtam, mire gondoljak, de később kiderült.
Hamburg, Malmö, Koppenhága
Már a reptéren összefutottam következő útitársammal, Norbival, aki teológiát tanul éppen ösztöndíjjal a kampeni egyetemen. Kampen útba esett az utamon, így következő nap együtt tekertük le a 120km-es távot. Amszterdamból kifelé menet egy hatalmas hídon tekertünk át az egyik csatorna felett. Csak a hídra érve láttam, hogy az egész csak nekünk, kerékpárosoknak épült – nehezen hittem a szememnek. Kampenben többen is összejöttünk magyarok, egy nagyot vacsoráztunk, de én az ezt követő ivászatot már kihagytam, az előttem álló útra gondolva korán bebújtam a hálózsákomba.
Úton lenni nagy öröm, nem is tudom, van-e ennél jobb dolog a világon, mint kerékpárral járni azt. Olyan közel vagy mindenhez, a természethez, az emberekhez, érzed az illatokat, látod az arcokat, köszönhetsz nekik, bárhol és bármikor megállhatsz. Közben pedig, saját erődből haladsz, sokkal lassabban, mint autóval, de épp ez a lényeg, így éled meg igazán az utat, így lesz igazi élmény maga az út is.
Németországba visszaérve ismét egyedül hajtottam, esténként sportpálya mellett, vagy szabadon hagyott, fedett kocsibeállókba, teraszokra kéredzkedtem be, mert nem akartam egyedül, mindentől távol táborozni esténként. Bréma után Hamburgot érintettem és már befelé menet csúnyán elkeveredtem a kikötő csatornái között. Két helyi kerékpáros mutatta meg a folyó alatti alagutat. A közel 100 éves alagutat anno a kikötői munkásoknak építették, de még ma is üzemel, lifttel lehetett lejutni a csak bringásoknak és gyalogosoknak fenntartott alagútba. Hamburgra két órát szántam, épp megálltam egy téren gondolkodni, hogy merre is menjek tovább, mivel is töltsem el ezt az időt, amikor valaki megszólított: „Magyarországról jöttél a biciklivel?” Ádám 56-ban hagyta el Magyarországot, Brazília után végül Hamburgban kötött is, és 70 éves létére még mindig nagy kerékpáros, tavaly 800km-es túrát tett egymaga. Volt hát miről beszélgetnünk, mialatt exkluzív idegenvezetésben részesített a városban. Mivel társadalmi munkában az új, kikötői raktárcsarnok tetejére épülő monumentális koncertterem népszerűsítésével foglalkozik, sok érdekeset tudott mesélni a városról. Két óra önfeledt beszélgetés és városnézés után azzal búcsúztunk el, hogy otthon Budapesten feltétlenül találkozunk majd – ami azóta meg is történt.
Hamburg mellől egy éjszakai hajózással Malmö-be utaztam. Itt szegtem meg azt a szabályt, miszerint szállásra nem költünk, ugyanis a hajón kötelező volt kabint is bérelni. Malmö-ben körbejártam a város parkjait, majd a reptérre siettem, ahol Balázs gépe szállt le. Balázs a norvégiai Trondheim-ig csatlakozott a 100 nap bringához, a következő 4 hétre és 2200km-re. Jó volt ismét megosztani valakivel az élményeket. Ahogy Balázzsal a malmöi tengerparton bringáztunk, láttunk apró tájfutó bójákat kitűzve a fákra. Valószínű állandó edzőpontok voltak. Koppenhágába az Øresund szoroson vonattal keltünk át, ugyanis az Øresund hídon tilos a kerékpározás. Ez a méretek láttán érthető is: maga a híd 7845 m hosszú, ami a két part közötti távolság mintegy felét teszi ki. A maradékot a Peberholm nevű mesterséges sziget (4055 m) és az onnan a dán oldalra vezető alagút (4050 m) hidalja át.
Koppenhága rögtön megtetszett nekünk. A vasútállomástól végig kerékpárúton tettük meg az utat a szállásunkig. Úgy tűnt, hogy a város vezetői szerint sokkal kifizetődőbb kerékpárutakat építeni. Olcsóbb megépíteni és karbantartani őket, ráadásul környezetbarát és egészséges. A város számos látnivalót tartogatott számunkra, betévedtünk a temetőparkba, ahol Andersen sírja is található, és ahol úgy napoznak az emberek, mintha csak egy városligetben lennének. A Carlsberg sörmúzeumot pedig ki ne hagyjátok, ha Koppenhágában jártok!
3870km 41 nap alatt, ennyit tettem meg idáig Budapesttől. Ezek persze csak számok, ami igazán szép, az a rengeteg élmény, ami mindez alatt ért minket. Pedig a kalandok java még csak ezután jött, a számomra eddig ismeretlen Skandinávia.
A túra e szakaszának képeit itt tudjátok megnézni!
