Árpesz blogja

100 nap bringa, avagy kerékpárral északra - 1. rész - Az előzmények és az indulás

2010.02.28.

Egy őrült ötlet születése

Valamikor 2008 augusztusában jött az ötlet, hogy Európa legészakibb pontjáig, a norvégiai Nordkappig kellene felbiciklizni következő évben. Őrültségnek hangzott, de éppen ezért tetszett nagyon. Az álmodozásból hamar konkrét tervek lettek, és sikerült útitársakat is találnom magam mellé. Ha már lúd, legyen kövér, az útvonalat nem a lila dózer mentén húztam meg, hanem belevittem a Duna völgyét és Párizst is. Innen pedig már egyenesen következett, hogy a Benelux államokat is sorra kell venni, mielőtt nekivágnék Skandináviának – ahol azelőtt még sose jártam. Év végére nagyjából összeállt az útvonal és a csapat.

A legtöbben azt kérdezték tőlem, hogy hogyan volt minderre időm? No, ez egy jó történet! Röviden: „Arra van időd, amire szakítasz!” Bővebben: Első munkahelyemen lejárt a 3 év, azt mondják ilyenkor érdemes továbblépni. Nem kerestem a lehetőséget, de Ádám barátom - aki aztán szereplője is volt a túrának – beajánlott egy helyre, ahová pont olyan mérnököt kerestem, mint én. Ekkor már biztosan tudtam, hogy áprilisban nagy útra kelek, és ez jó eséllyel összeegyeztethetetlen egy próbaidővel, de azért elmentem az interjúra, gondoltam kipróbálom magamat, nincs mit vesztenem, legalább gyakorlom az állásinterjúzást. Lement az interjú, de nem éreztem túl fényesnek a produkciómat, azt hittem, vissza se fognak hívni. Hát nem így történt, behívtak egy második körre, ahol a beszélgetés végén ajánlatott tettek. Ekkor már én is előálltam a jövő évi programommal, a következők voltak a reakciók: Mit csinálsz? Hová mész? 3 hónap kerékpárral? Megőrültél? Hány kilométer? Ne csináld már! - 8000km, és ha esik, ha fúj, én elmegyek, ez mindennél fontosabb nekem, mert még fiatal vagyok és szabad, most még megtehetem, de később már neccesebb lenne. – Válaszoltam abban a biztos tudatban, hogy ezen a ponton most szét is válnak az útjaink. Legnagyobb megdöbbenésemre még így is kellettem nekik, csak azt kellett megígérnem, hogy hazajövök az utazásomról. Ezt bevállaltam, kezet ráztunk, és január 1-én kezdtem az új munkahelyemen.

Nem könnyű szponzorokat szerezni

Az indulás április 24-én volt, de addig rengeteg minden hátravolt. Még egy ilyen útra való kerékpárom sem volt. Többen mondták nekem, hogy ez a kaland már akkora volumenű, amihez érdemes lenne szponzorokat keresnem. Elindulni volt a legnehezebb, de a sok-sok visszautasítás, és a még rosszabb üres ígérgetések, megválaszolatlan e-mailek, és „hamarosan vissza(nem)hívjuk” után sem csüggedtem. Mindenki a gazdasági válságra hivatkozott, így a bringát végül megvettem saját pénzből, de aztán csak fordult a szerencse és sikerült vízálló bringástáskákat szerezni az egész csapatnak az Evobike-tól. Nekik köszönhettük, hogy kint lehettünk a BringaExpó-n is, ami egy újabb áttörés volt, állítólag olyan lelkesen rohangáltam a különböző standok között, hogy volt, aki azt hitte, be vagyok tépve. Pedig csak hulla fáradt voltam a sok rengeteg munkától, de közben irtó lelkes is, látva a rengeteget lehetőséget, a potenciális szponzorjelölteket! Tudtam, hogy most jött el az én időm, mindenkit megkérdeztem, akit csak lehetett, hiszen nem volt mit vesztenem. Némi referenciám volt már, hiszen Rómát, Athént és a 2571 méter magas Glossglocker magashegyi utat már megjártam kerékpárral az elmúlt években. Személyesen már egyből más volt a helyzet. Igaz, a legtöbb helyről csak sok szerencsét kívántak és sajnálták, hogy nem tudnak támogatni, de a végén csak összejött néhány új szponzor: kaptunk kesztyűket és ruházatot az Ironclad-től, sisakokat, sálat és napszemüveget az SH+-tól, médiatámogatónk lett a Velo.hu, és ez akkora lendületet adott a lelkesedésemnek, hogy aztán még pénzt is kaptunk a Crystal-Denttől, cserébe csak felmatricázva kellett keresztülkerekeznünk Európát. Guttmann Zolitól kaptunk GPS-t és napcellás töltőt, a Tengerszemtől meleg hálózsákokat, sőt, amin még magam is meglepődtem, a Speedshoptól egy apró, 1 kilós notebookot is naplóírásra és kommunikációra. A tavaszi Critical Mass felvonuláson sikerült összefutnom egy fickóval, aki agydinamós USB töltőket készített, így a tápáramot már borús időben is tudtuk biztosítani a sok kütyühöz – csak tekerni kellett és tudtunk USB-s eszközt, telefont tölteni. Úgy tűnt, minden nagyon jól összejött, de még nem volt vége! Volt egy RadioCafé-s beszélgetésem a túráról (amit ekkor már a szponzorok kedvéért expedíciónak hívtunk) Ács Gáborral a Milliók Reggeli című műsorban. Ezután jelentkezett a Cason Mérnöki Zrt. hogy adnának nekem egy „személyi nyomkövetőt”, amivel valós időben lehet majd követni az utunkat a térképen, az interneten! Hoppá, ez lenne ám a nagy durranás, gondoltam, és már hívtam is fel őket: Mit kell ezért nekem adnom? Hány kiló a cucc és hogyan lehet tölteni? – kérdeztem nagy pesszimistán, rögtön arra gondolva, hogy ebben biztos lesz valami bukó, mert túl szép lenne, hogy igaz legyen, de a válaszuk ez volt: Semmit, csak egy ugyanakkora hirdetési felületet, mint amit a többi szponzorod kapott, és a telefonszámlát is mi álljuk, a kis doboz pedig mindössze 85g és USB-ről tölthető! Azt hittem kiugrom a hajam alól úgy örültem, ezt pont nekem találták ki!

Még egy tájfutóverseny is lehet a programban

Időközben Skuló Marci felhívta a figyelmem egy tájfutóversenyre a norvégiai Bodø-ben. A 4 napos Midnattsolgaloppen, vagyis éjféli nap tájfutóverseny, a sarkkörön túl rendezik, igazi Unicumnak számít, az egyik etap éjszaka van, persze világosban, hiszen fent északon a nyári hónapokban sosem bukik le a nap a horizont alá! No, ez még kell a programba, gyorsan beneveztünk Harkányi Nándival, az unokatesómmal, akivel együtt fogunk bringázni azon a szakaszon.

Mire jó egy farsangi buli?

Nagyon lelkes voltam és egyre jobban vártam az indulás napját, mert a vártnál jobban, tényleg minden nagyon jól összejött. Csak épp borzasztóan elfáradtam közben, mert persze a munkahelyemen a próbaidőmet töltöttem. Volt, hogy napi 10-12 órában, néha éjszaka és hétvégén is, mindemellett az összes szabadidőmben a szponzorokkal tárgyaltam és egyeztettem, intéztem amit kellett, pontosítottam az útvonalat.

Annyira azért mégsem lehettem elfoglalt, mert randizni még maradt időm. :) Február 20-án egy javarészt tájfutókból álló farsangi buli volt Nagy Gergő lakásán. Reggel egy e-mail címmel a karomon ébredtem, amire azon nyomban levelet írtam. Randit kértem, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Találka találkát követett, sőt még egy vértesi kerékpártúra is befigyelt Zitával kettesben és úgy tűnt, kezdünk összemelegedni, annak ellenére, hogy ezt egyikünk sem tervezte, hiszen már csak 1-2 hét volt hátra, mielőtt eltűntem volna 100 napra. Indulás előtt egy héttel volt egy élő online TV-s interjúm, ahol megkérdezték tőlem, hogy mit szól ehhez a barátnőm? Zita ott állt a kamera mögött és erősem mosolygott, várta a választ, amit még ő sem tudott, hiszen nem beszéltünk meg ilyet, hogy „Na most akkor mi innentől már járunk!”. Alaposan zavarba jöttem, de aztán eképp vágtam ki magam: Öööö… Hát, Zitával most pont úgy vagyunk, hogy ha azt mondanám, járunk, meglepődne. Erre Zita: Ha azt mondanád, hogy nem járunk, akkor még inkább meglepődnék! Ezzel élő adásban kijelentettük egymásnak, hogy egy pár vagyunk – egy héttel indulás előtt! Zita sem az az otthonülős típus, ráadásul sikerült megfertőznöm ezzel a bringás őrülettel is, így jött az ötlet, hogy ő is csatlakozik hozzám. Párizs és Koppenhága között nem volt útitársam, neki volt egy kis szabadideje a vizsgaidőszak elején, így vettünk repülőjegyeket neki és a bringájának Brüsszel Charleroi-ba és Amszterdamból vissza. A túraterv szerint együtt fogjuk ünnepelni a szülinapomat, valahol Hollandiában. Ha sikerül odáig eljutni… Mert bár volt már pár ezer kilométer a hátam mögött bringával, ekkora túrára még sosem adtam a fejem, fogalmam sem volt, hogyan fogom bírni fizikálisan és mentálisan, csak azt tudtam, hogy szinte már őrülten lelkes vagyok!

Végre eljött az indulás napja

Eljött végre az április 24-e, az indulás napja. Délelőtt még beszereztem ezt-azt, aztán indulás előtt felálltam az emberesen megpakolt bringámmal a szobamérlegünkre: 139,5kg. Felálltam bringa nélkül: 78kg! Gyors fejszámolás: 61,5kg a bringa a táskákkal és bennük a felszereléssel! Úristen, ez rengeteg!!! Mindegy most már, indulni kell! A bicikli csak úgy inogott alattam, nehéz volt egyenesben tartani, mert az első villán is volt súly rendesen. A Clark Ádám téren volt a nagy találkozó, ott voltak a támogatóim, összejött a család és rengeteg barát, sokatokról nem is gondoltam volna, hogy eljöttök, ezt ezúton is köszönöm, később sok erőt adott, amikor visszagondoltam a rajt pillanataira, és hogy ott voltatok! Az Esztergomig tervezett közös „Örömtekerés” inkább kíntekerés volt, nem könnyű együtt tartani 30-40 kerékpárost, ez nem is sikerült, remélem azért mindenki jól érezte magát. Első este Esztergom mellett, Gellért Gábor barátunk telkén táboroztunk, itt még mindig egész nagy baráti társaságban. Másnap még néhányan elkísértek minket, 130km-t tettünk meg Duna szlovák oldalán, este heten ültünk a tábortűznél, Bős után egy kis félszigeten. Harmadnap leváltak az utolsó kísérőink is, Hegyeshalom után maradt az a négyes, akik együtt tekertünk egészen Párizsig: Ádám, országos cimborám, akiről már volt szó, és aki azóta a tájfutásba is belekóstolt. BanziG, vagyis Gábor, jó barátom a régi munkahelyemről, és az ő cimborája Bazsi, vagyis Balázs. Ja és persze én, Harkányi Árpi, aki felbujtotta őket erre a kalandra.

Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű négyen együtt tekerni ekkora távot, és nem is volt az, de most azt kell írjam, minden problémát megoldottunk e téren is. Az első négy nap sikerült kipihennem a felkészülés fáradalmait, elég vidám volt az utunk a Duna mentén. Ausztriában jól kiépítettek a bringautak és gyönyörű a táj, mindehhez még hátszelet és napsütést is kaptunk, már-már túl szép volt minden. Várható volt, hogy ez nem tart túl soká, Linz előtt Gábor gépe szalajtani kezdett, majd este baljós felhők gyülekeztek a város felett. A bringát sikerült megjavítani, viszont az eső ezután napokon keresztül áztatott minket. A híres Schlögeni Dunakanyar sem a szép kilátás miatt maradt maradandó élmény. Passau-nál már igen tele volt a hócipőnk a folyamatos ázással, de nem volt mit tenni, menni kellett tovább. Bazsi szülinapját egy kocsma teraszán ültük meg, Jagermaister-el fűtöttük át a tesünket és a lelkünket. Csak egy kört ittunk, de úgy megvidámodtunk, hogy belenevettünk az eső képébe! Ha esik, hát essen, akkor elázunk, de így is jó, megyünk tovább…

Szakadó eső és hideg Németországban

Németországban már valamivel jobb lett a helyzet, itt is szinte minden nap kaptunk esőt, de közben napsütést is, amit ezek után igencsak tudtunk értékelni. Ekkor kezdtük csak érezni igazán, hogy igen, elindultunk, van már valami a hátunk mögött, úton vagyunk. Sorra hagytuk el a városokat, Regensburg, Ingolstadt, UIm. Közben a Duna egyre kisebb lett és a táj egyre vadregényesebb. Két este is szakadó esőben álltunk neki tábort keresni, de a csapatmorál annyira a béka segge alatt volt, hogy éreztem, nem lesz ez így jó tovább a sátorban! A helyiek vendégszeretete megmentett minket. Egy este egy farmer bácsi egy másik éjjel egy vállalkozó munkásoknak fenntartott kis szobájába kaptunk menedéket a vihar elől. A németek vendégszeretete példaértékű! Szinte már szégyelltük magunkat, annyira kedvesek voltak velünk. Hálálkodni csak egy kis zacskó pirospaprikával és képeslappal tudtunk, de valaki írta aztán, hogy valószínű nekik az is épp elég viszonzás volt, hogy találkozhattak négy ilyen marhával, akik ilyen útra adták a fejüket.

A Donaueschingen előtti este az ekkor már csak Ipoly méretű Duna mentén táboroztunk egy mező szélén. Reggel olyan hideg volt, hogy a sátrakon kívül hagyott kulacsban megfagyott az innivalónk. Összepakoltuk a táborunk a partról, kitoltuk a bringákat a főútra, majd behajtottunk Eschingen-be. Megcsodáltuk a kastélyparkban a kiépített Duna-forrást, majd feltekertünk a Fekete-Erdőbe, Furtwangenbe. Ádám cimborája révén egy kollégiumban tudtunk lakni. Veszélyes helyek ezek a kollégiumok, könnyen nagy buli kerekedhet, pláne, ha beállít néhány távolról ideszakadt bringás őrült. Ez történt velünk is, éjfélkor azon kaptam magamat, hogy vízzel itatom a kiscsapatot, nehogy dehidratáltak legyenek a sok sörivástól a másnapi Fekete-erdő átkelésre.

Enyhén másnaposan, a bajszunk alatt mosolyogva az előző napi nemzetközi erezd-el-a-hajamon tekertünk fölfelé az egyre meredekebb völgyben. A Duna forrásfolyója, a Breg már csak egy apró erecske volt mellettünk. Bizony megküzdöttünk, mire felértünk 1078m-re, a forráshoz. Nagy pillanat volt ez, 13 napja indultunk el otthonról, több mint 1300km-t tettünk meg kerékpáron. Ültünk a köveken, néztük a kristálytiszta vizet előbuggyanni a sziklák közül, és alig akartuk elhinni, hogy megcsináltuk, itt vagyunk, ahol a Duna ered!

A Fekete-erdő tartogatott még meglepetéseket. A Duna-Rajna vízválasztó gerincén átkelni nem volt egyszerű. Nem számoltunk azzal, hogy Németország egyik leghidegebb vidékén május elején 1100 méteren még nem mindenütt olvadt el a hó. Itt erdészeti utakat néztem ki folytatásként, hogy ne kelljen feleslegesen leadnunk a forráshoz jövet felvett szintet. Néhány kilométeren keresztül csak tolni tudtuk a bringákat ezeken a havas-jeges utakon. Persze ez még belefért a kalandba, már ott akkor is inkább csak mulattunk, mint bosszankodtunk az ilyen nehézségeken, de most utólag meg aztán végképp csak nevetünk a történteken.